Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Népköltészet

img192.jpg

A magyar népnek különös hajlama és tehetsége van a költészetre. Egyszerű földműves emberek, iskolázatlan pásztorok néha oly gyönyörű meséket, verseket, dalokat alkotnak, hogy a műkőltészetben sem találnak különbeket. Ez a költői hajlam az egyik jellemző tulajdonsága a magyarnak.
Különösen érdekes látni, hogyan tud a nép kevés szóval sokat kifejezni. A közmondások, példabeszédek valóságos mintaképei a csattanós rövidséggel szerkesztett mondatoknak. Nincs sehol nép melynek annyi eredeti, s oly jellemző közmondása van, mint a magyarnak.
Igen jellemző vonás, midőn valamely gyászos esemény elbeszélésénél ellentétes fogalmakat állítanak egymással szembe, s egy-egy szó változtatásával új sorok alakulnak. Ilyen például a következő rész, mely csak töredéke egy hosszabb népkölteménynek:
Csináltatsz-e nekem valami koporsót?
Csináltatok, rózsám, márványkő koporsót.
Behúzatod-e majd valami vászonnal?
Behúzatom, rózsám, fekete fátyollal.
Kivereted-e hát valami szögekkel?
Kiveretem, rózsám, arannyal, ezüsttel,
Kivitetsz-e vajjon valami cigánnyal?
Kivitetlek rózsám, királyúrfiakkal.
Meghúzatod-e majd a hármas harangot?
Meghúzatom, rózsám, mind a tizenhatot.
Kikísérsz-e rózsám, ha csak a kapuig?
Kikísérlek, rózsám a nyugodalomig.

A katonadalok között is igen sok szép nótára akadunk. Bármíly rövidek és egyszerűek, mindig van bennök egy-egy jó gondolat. Például az újonc katona így énekli meg készülődését:
Édes anyám, édes anyám,
Készítsd el a fehér ruhám!
Most indulok olyan útra,
Kiről többet ne várj vissza.

Amottan jön egy katona,
Még azt mondják: atyámfia.
Hogyne volna atyámfia,
Mikor édes hazám fia!

Vagy például olasz földön, Milánóban (Majland) táborozó magyar katona így fejezi ki szülőföldje, Nagyabony iránt való szeretetét és hazavágyódását:
„Nagyabonyban csak két torony látszik,
De Majlandban harminckettő látszik ;
Inkább nézném az abonyi kettőt,
Mint Majlandban azt a harminckettőt”
A nép mindig teremet ugyan dalokat, ha jó alkalma van reá, de mégis legtöbb nóta és mese téli estéken terem, mikor a mezei munka szünetel, s a legények egy-egy helyre csapatostul összegyülekeznek. A néveste, a disznótor, lakodalom alkalmával a felköszöntőt igen sokszor versbe foglalják. Az efféle költemények (rigmusok) ugyan korántsem oly talpraesettek, mint például a népdalok, de azért mégis megérdemlik, hogy egyet-kettőt megismerjünk.
Lakodalom alkalmával az ételhordozó legény a káposztát ily köszöntéssel adja fel a vendégeknek:
Itt a jó káposzta, a friss disznóhússal,
Jól megeszkábálva, mint a szekér gúzzsal.
Egyenek csak ebből, uraim, gusztussal,
Legyenek mindvégig jó apetitussal.
Ez a magyarok híres eledele,
Melyet ha valaki jóízűen lenyele,
Nem lesz annak többé semmi veszedelme,
Sőt inkább távozik minden ő félelme.
Úgy örül jó gazdánk, ha vendégi esznek;
Ha jó nagy porciót ebből is kivesznek.
Ugyanezen alkalommal a főző asszonyok jutalmazására ezzel a tréfás verssel gyüjtenek pénzt a vendégek között:
Érdemes uraim! szomorú hír vagyon:
A szakácsnék keze sebes igen nagyon.
Szegény! Hogy a kását ott künn kevergette,
A tűz a jobbkezét nagyon megégette.
Ennek a számára most erszényt oldjanak,
Garast és petákot számára adjanak,
Melyen majd Budáról flastromot hozzanak,
Hogy mérges sebeit jól begyógyuljanak.
Költőink közül Petőfi Sándor, Arany János, Tompa Mihály, Lévay József, Gyulai Pál és mások is annyira becsülték a nép költészeteket, hogy maguk is hasonló költeményeket írtak, s a népdalokat utánozva adták meg költeményeiknek a magyar ízt, a magyar zamatot.